Fenyő Gyöngye koncert a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Fenyő Miklós szombat este a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ad koncertet, bemutatva Fenyő Gyöngye című, néhány hete megjelent gyűjteményes lemezét.
_{2002.07.01 11:02}

A legendás Hungária együttes vezetője szerint Magyarországon sokan sokféleképpen sugallták, hogy nem érdemes álmodozni, mert úgysem sikerül. Ő azonban mégis elérte, amiről gyerekfejjel álmodott - írja a Magyar Hírlap.

MH:
Harmincöt év terméséből összesen huszonhat dal került a dupla CD-re. Hogyan választotta ki a repertoárt?

A három és fél évtized alatt mintegy négyszáz dalt írtam és hatmillió lemezt adtam el, így igazán nehéz volt a választás. Minden egyes dalnál, amit végül ki kellett húznom a listáról, belém hasított a fájdalom. Az eredeti koncepcióm az volt, hogy - a címadásnak megfelelően - olyan gyöngyszemeket válogassak a gyűjteményes lemezre, amelyeket a rajongók ugyan szeretnek, a koncerteken mindig sikert aratnak, de mégsem olyan ismertek, mint a Hotel Menthol vagy a Csavard fel a szőnyeget.
Amikor régen gyűjtöttem a 45-ös fordulatszámú kislemezeket, a lemez A oldalán található nagy sláger mellett engem legalább ugyanannyira érdekelt a B oldal is. Ezekből a "B oldalakból" terveztem most összeállítani egy gyűjteményt, a kiadó viszont - a maga szempontjából teljesen jogosan - azt mondta, a legnagyobb slágereket, a legendás dalokat sem szabad kihagyni a válogatásból. Így lett végül huszonhat dal, közülük huszonöt átfogja az elmúlt harmincöt évet, a huszonhatodik viszont, az Angyalföldi pálmafák a Made in Hungária című musicalből való, és még nem jelent meg lemezen.

MH:
Az Angyalföldi pálmafák úgy hangzik, mint egy személyes vallomás a gyerekkortól napjainkig...

Mindig hajlamos voltam arra - különösen a szólólemezeimen -, hogy személyes dolgokról énekeljek. Ez a dal is ilyen: az érzelmekre hat, miközben sok mindent megvilágít, elmondja, honnan jövök, és képet rajzol egy számomra nagyon fontos, legendás korszakról, a hatvanas évekről. Ha az én kortársaim hallgatják az Angyalföldi pálmafákat, a homályos képek újra élessé válnak az emlékezetükben, de úgy érzem, a mai fiataloknak is sokat mond.

MH:
Azonkívül hogy ön akkor volt fiatal, mi tette Magyarországon legendás korszakká a hatvanas éveket? Hiszen diktatúra volt, és az életszínvonal is csak lassan emelkedett.

Az, hogy egy picit oldódott a politikai hangulat, segítette az új generáció önállósulását: kevésbé éreztük magunkat a hatalom markában. A másik fontos tényező a zene, ami akkor még nem volt ennyire mindennapos része az életünknek, hanem kivételes alkalom arra, hogy együtt legyünk, megfogalmazzuk a gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat. Ez a mai ötvenes korosztály közös élménye, még akkor is, ha mostanra a legtöbben konszolidálódtak, lecsillapodtak, integrálódtak a társadalomba. Persze vannak azért különc figurák, javíthatatlan idealisták, akik nem tudtak és valószínűleg nem is akartak beilleszkedni. Ezek közé tartozom én is: eszméim ugyanott tartanak, mint a hatvanas években, fütyülök a kőkemény valóságra, és így érzem jól magam.

MH:
Az idealista álomvilág kialakulásában milyen szerepet játszott, hogy gyerekkorában három évig Amerikában élt?

Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthattam Amerikát. Nemcsak a rock and rollt hoztam onnan haza - amelyben később megtaláltam a helyem -, hanem sok minden mást is: a többi között azt a filozófiát, hogy amit megálmodsz, az meg is valósítható. Negyvenkét éve jöttem haza, de úgy érzem, ebből sohasem engedtem, pedig Magyarországon sokan sokféleképpen sugallták, hogy nem érdemes álmodozni, úgysem sikerül. Néhány "tökfej" ugyan konkrét esetekben be tudta bizonyítani, hogy neki van igaza, de azért elértem, amiről gyerekfejjel álmodoztam.

MH:
A szülei legálisan mentek Amerikába?

Dehogyis, disszidáltunk az 56-os forradalom után. Aztán három év elteltével apámnak erős honvágya támadt, és úgy döntött, hogy hazajövünk, pedig tudta, hogy egzisztenciálisan nem lehet többé ugyanaz, aki volt. Mikor elmentünk, jó tanuló, szüleinek megfelelni akaró, kilencéves kisfiú voltam, de mire hazajöttünk, tizenkét évesen úrrá lett rajtam a szabadságvágy hatalmas felhajtóereje, és már nem tudtam a régi, polgári gondolkodás fegyelmezett keretei között élni. Ekkor már színpadra álmodtam magam, és mindenáron létre akartam hozni valami emlékezeteset. Pedig Amerikában nem történt velem semmi különös: hétköznapi életet éltem, iskolába jártam, megtanultam angolul. Igaz, hogy sokat csavarogtam New York utcáin, és olyan élményekben volt részem, amilyenekről a magyar gyerekek még csak nem is hallottak. Egy dollárért egész délután a moziban ültem, popcornt ettem, Coca-Colát ittam, és havonta legalább egyszer felmentem az Empire State Building tetejére. A nagybátyámnak - aki akkor már hosszabb ideje ott élt - volt egy fecskefarkú Pontiacje, vasárnaponként azon tanultam vezetni a West End Avenue-n. És persze ott volt a zene: a blues, a country és mindenekelőtt a rock and roll. Egy kis moziban legalább tízszer megnéztem azt a filmet, amelynek főcímzenéje Bill Haley Rock Around The Clockja volt, és bámultam a tévében, ahogy Elvis 1957-ben New Yorkba érkezett a Love Me Tender premierjére. Miután hazajöttem, Szent István parki barátaimnak egész nap Jerry Lee Lewisről, Chuck Berryről és Little Richardról, a rágógumiról és a televízióról meséltem. Úgy érzem, ezek a sztorik és a Duna-parti, margitszigeti csavargások jelentették a Hungária együttes közvetlen előzményét.

MH:
Az elmúlt évtized másik fontos eseménye két rock and roll musical, a Hotel Menthol és a Made in Hungária megszületése. Hogyan értékeli a zenés színházi "kirándulást"?

Az 1995-ös, népstadionbeli Hungária-koncert után jött a felkérés az operettszínháztól, és büszke voltam, mert sohasem gondoltam, hogy a Hotel Mentholnak, amit én találtam ki, ilyen szép utóélete lesz. Naivan belevetettem magam a munkába, de állandóan falakba ütköztem, és rá kellett jönnöm, hogy a színházban sem olyan szép minden. A Hotel Menthol ennek ellenére 250 előadást ért meg, míg az operett jelenlegi igazgatója - minden ok és magyarázat nélkül - le nem vette a műsorról. A Made in Hungária kapcsán, a József Attila Színházban most úgy érzem, a színház mégiscsak szép dolog. Körülvesz rengeteg tehetséges ember, eddig ötvenöt telt házas előadásunk volt, nyáron ott leszünk a szegedi szabadtéri játékokon, majd ősztől folytatódik a széria.

MH:
Örök kérdés: lesz-e még valaha is Hungária-koncert?

Soha nem zártam le magamban a Hungáriát, már csak azért sem, mert - ne tűnjék szerénytelennek - én magam vagyok a Hungária. 1967 és 85 között nagyon sokan megfordultak mellettem, de ha lesz még Hungária.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!