Mai Muzsika: Pornophonique - Space Invaders

8 bittel hatalmas, mechanikus szív dobog

Sorozatunkban a minden napra egy muzsika elvét maximálisan szem előtt tartván jegyzetelünk, érdekességeket és apropókat fogalmazunk meg játékos kedvvel és közérthető stílusban, valamint együtt örülünk az olvasóval a munkahelyen taktusra taposó lábaknak.

_{2010.05.28 13:33}_{adamik zsolt - ma.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

_hirdetés

Na most akkor mi a helyzet a nosztalgiával?

Sorok írója a majdnem 30 alját kaparja - köbö mint Uma Thurman a Kill Billben Paula Schultz koporsófedelét - az öregek otthona napok kérdése csupán, hamarost tán Koós János valamely édesbús dallamára is előveszi a kéjes borzongás.

Mit lehet tudni. Sose voltunk annyi, amennyi most leszünk. Ami bizonyos: hogy nem táncolunk. Már. Vagy nem úgy. A pattogást, mint pogórumbát, úgy harapta ki szervezetünk hájredői alól az Idő, akár szív mögül a komoly lázat a levélnyi kalmopyrin. Meg lehet figyelni a vén fütyiket: koncertes közönség szélén meszet nyalnak, topognak egy jobbrát, egy balrát, néha refrént ordítanak be, a koptatott farmerjukat felettébb féltik. És nem szégyellik kimondani a bezzeg a mi időnkbent. Pedig hogy utálták hallani, mikor egyéb öreg fütyik mutogattak feléjük anno, a közönség szélén toporogván, irigyen, egy jobbra, egy balra, és így tovább, és így tovább.

_{Szomorú robotok.}

Hogy tovább ne menjünk: a mi időnkben például még nem volt playstation. A hamuban játszottunk. Anya néha megengedte, hogy a lerágott mamuttcsonttal ezt-azt odafirkáljunk a barlang falára. A technikai forradalom magnéziumszagú miazmája elsőképp egy alig téglányi Spektrum Személyi Számítógép képében szökött a faluba be, valamelyik nyáron – mit szoptunk, amíg a Süni magazinból bemásoltuk az oldalnyi programparancsokat (Basic lett volna? Meszesedek!), minek következtében, két nap állhatatos pötyögés után a 10 színnel kevélykedő, nagyszobányi Colorstar tévékészülék képernyőjén megjelent egy elefánt, és joviális ormánylengetésbe temetkezett – aztán jött csak a C64,

ó, apa.

Akinek Commodore 64-es mattult a szobájában, az maga volt az atyaúristen (még akkor is, ha a kapcsolatot a kompúterbiznic és holmi magyar juhászkutyák között kevésbé tudta volt megvilágítani). Micsoda elégtétellel járt, hogy hiába verik meg a pénteki nagyszünetben, szombat reggel már ott fognak kuncsorogni a Nagyok a helyi Commodore-pápa ajtaja előtt, hogy ugyan, na, izé, csak egyet a vizárdofvárral.

Elég az hozzá: a faluban mi voltunk a Szilícium-völgy. Ha valaki, mi értjük a nosztalgiát: az egy olyan hogyhíjják, ami Nehezen Jön Be, kazettán töltődik - ergo néha állítani kell a fejen -, sustorog meg búg, de ha ott van, milyen jól el lehet vele pöntyögni. Pedig alig 8 bites.

_{Szomorú robotok 2.}

A Pornophonique együttes ezzel szintúgy teljes mértékben tisztában van. A két előadóról (Kai Richter és Felix Heuser, 2003 óta tolják együtt egyébként) születési adatokat nem leltünk sehogy sem - ellenben gyanúsan korunkbeliek. És ha jelszavuk - gameboy meets campfire - nem lenne elég karakteres, hát a színpadképük bizonnyal az: az unalomig ismert basszer -szólógitár - dob hármassal mondhatni némileg szembefordulván ők a szólógitár - gameboy - C64 felállást választották. Amíg a koncerteken Kai penget, Felix rendszerint buttonnal működik (ilyenkor meglepő hasonlóságokat mutat Kispál Andrással egyébként), ekképp csalva ki csipcsirip hangokat valamely megérdemesült kismasinából. Néha cserélnek. 8 bit sose volt ennyire sok: konkrét szívkarcolás az, amit ők imígyen összehoztak. A betöltés kudarca felett érzett buborékos kólahideg. Az állíthatatlan fejek elhagyatottsága. Pixelvagányság helyett pixelmagány. A szegény geekgyermek panaszai.

Nyilván nehéz megénekelni a pókhálóba szőtt egyedüllétet egy ősrégi, poros arcadejáték kapcsán - ez a két marha összehozta. Zsenik. Meglétük újabb bizonyíték arra, hogy Némethonban a bratwurston és bőrnadrágon túl bőven akad kurázsi.

Apropó:
Mivel nyári fesztiváljaink sajnálatosan szegények Pornophonique-ban, egy nem kevésbé érdekes és átélhető progarmot ajánlunk: "A számítógépes játék hőskorát, a 70-80-as éveket idézi a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum legújabb kiállítása az
ŰRHÓDÍTÓ
A kiállítás címe Tomohiro Nishikado japán programozó 1978-ban bemutatott legendás programjára, a Space Invaders-re, és annak 1980-as évekbeli magyar átiratára, az Űrhódítóra utal"
A kiállítás egészen októberig látható, a beugró egy ezres, insert coin.
(A Pornophonique élményért külön köszönet Tölcséry Gergelynek.)

Ev‘ry time I take a look
At the people all around me
They seem to be
At least to me
Like the undead walk on earth

And ev‘ry step that I take
And ev‘ry movement that I make,
I feel that I‘m in danger
I feel that I‘m the stranger
In a strange, strange land

Space invaders I will never gonna shoot you Come along Where do I belong? Can you take me home?

So all you people take a look
At me
I‘m the alien from outer space
See it in my face
Your solar system just ain‘t mine

And ev‘rywhere you people go
Devastation and destruction
It ain‘t my game
Completely insane
And so your game is over now

Space invaders I will never gonna shoot you Come along Where do I belong? Can you take me home?

Come and take me home