Elment a pszichoterapeuta

Elhunyt Popper Péter pszichológus, író

Hetvenhetedik életévében elhunyt Popper Péter pszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.

_{2010.04.16 17:04}_MTI

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

_hirdetés

Az egyik legnépszerűbb magyar pszichológus péntek hajnalra bekövetkezett haláláról Pataki Istvánné, Popper Péter könyveinek kiadója, a Saxum Kiadó irodalmi vezetője tájékoztatta az MTI-t.

Popper, akinek fő kutatási területe a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok és a valláspszichológia volt, Budapesten született 1933. november 19-én. Egyetemi tanulmányait az ELTÉ-n és a Lenin Intézetben végezte. 1957-60 között a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola előadójaként, majd 1958-60 között a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusaként dolgozott. 1960-tól 1963-ig az ELTE Jogtudományi Karán büntetőjogi tanszékén aspiráns volt. 1963-67 között a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. Sz. Gyermekklinika pszichológiai osztályának tudományos munkatársa, 1967-80 között főmunkatársa volt.

1980-1992 között a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen (SOTE) dolgozott, ő vezette az orvospszichológiai oktatási csoportot, dolgozott klinikai gyermekpszichológusként, majd pszichoterapeutaként. 1980 és 1984 között a SOTE docense, 1984-től 1992-ig egyetemi tanára volt. Popper Péter 1974-90 között a Magyar Pszichológiai Szemle főszerkesztője volt. Tagja volt az MTA Pszichológiai Bizottságának, valamint az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága pszichológiai szakbizottságának.

1989-91 között a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke volt. Amikor 1992-ben nyugdíjba vonult, lemondott minden hazai közéleti funkciójáról. 1992-94 között az izraeli Bar-Ilan Egyetem vendégprofesszora volt. 1994-ben tért haza, és 1996-ig a miniszterelnök személyes tanácsadója volt. Az ELTE-n, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a Rabbiképzőben és a MÚOSZ Újságíró Iskoláján tanított. 1986-1994 között a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság Végrehajtó Bizottsági tagja volt. A pszichológiai tudományok kandidátusa tudományos fokozatot 1969-ben szerezte meg. 2006-ban Demény Pál-emlékéremmel tüntették ki.

Utolsó előtti könyve, a Hordaléktalajon című kötet tavalyi bemutatásakor Popper Péter felidézte, hogy eredetileg szépírónak indult, de 48 éves koráig eltiltotta magát a publikálástól, és csak az asztalfióknak dolgozott. Az egyetem után Pető András mozgásterapeuta mellett dolgozott asszisztensként. Amikor a neves szakember megtudta, hogy verseket ír, elkérte a szövegeket. Miután elolvasta, azt mondta: "Fiam, ezek jó versek, jól írsz, de van egy baj. Nem írsz jobban, mint Baudelaire" - emlékezett a pszichológus. Hozzátette, hogy néhány nap múlva megértette a főorvos szavait: lehet valakiből másodosztályú orvos, tanár, de másodosztályú művésznek lenni maga a katasztrófa.

Később egy barátja, Gera György író, műfordító tanácsára küldte el esszéinek kéziratát a Magvető Kiadónak. "Miután Gyuri meghalt, végrendeletszerűnek éreztem tanácsát, ezért feloldottam magam a publikálási tilalom alól." A Hordaléktalajon című kötetet, amelybe verseket, színdarabokat, novellákat és naplójegyzeteket gyűjtött össze az elmúlt évtizedekből, Popper Péter szerint az a felismerés hozta létre, hogy rádöbbent: pszichológiai karrierjének a csúcsára ért. "Észrevettem, hogy jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek. Kerestem, hol lehetne tovább lépni, még egy kis pluszt kicsikarni magamból. Elkezdtem ambícióval írni" - mesélte az író.

Az általa írt számos szakkönyv ellenére úgy érezte, a "pszichológia tolvajnyelvén" bizonyos témákról nem lehet beszélni - ezért fordult a szépirodalom felé. Popper Péter főbb művei: A kriminális személyiségzavar kialakulása (1970), Személyiségünk titkai (Ranschburg Jenővel, 1978), A belső utak könyve (1981), Rorschach-szótár (1981), Az orvosi pszichológia alapkérdései (1983). Szerkesztőként jegyezte például Az orvosi pszichológia speciális kérdései (1990), A jövő orvosai (1990) című kiadványt. 1998-ban jelentette meg Garai Lászlóval közösen a Sajtópszichológia című művét. 2001-ben látott napvilágot A valláspszichológia néhány fontos kérdéséről című könyve.

Szépirodalmi művei és esszéi: Színes pokol, Az önmagába térő ösvény (1990), Hogyan öljük meg magunkat? (1991), Az Istennel sakkozás kockázata (1995), Istenek órája (1996), Peloni avagy Pilátus testamentuma (1997), Fáj-e meghalni? (1999), Hazugság nélkül (1999), Felnőttnek lenni... (2000), Út a tükrökön át. Izraeli napló és elmélkedések (2000), A meghívott szenvedély (2000), Holdidő (2001), Van ott valaki? (2001), A tigris és a majom (2002), 666 - A sátán a XXI. században (2002), Lélek és gyógyítás (2002), Ők - én vagyok (2003), Az Írás (2004), Szeretet, szerelem, szexualitás (Bagdy Emőkével és Belső Nórával, 2004), "Részemről mondjunk mancsot!" (2004), Titok, elhallgatás, őszinteség (Csernus Imrével, Kígyós Évával, 2004), Kinyílt az Ég? Profán verseskönyv (2005), Az önmagába térő ösvény (2005), Az Istennel sakkozás kockázata (2005), Mi az élet étterme? (2005), Lelkek és göröngyök. Pszichológiai írások (2005), Várj, amíg eljön az órád. Rekviem Indiáért (2005), Egy illúzió halála (2005), Mit tehetünk magunkért? (Balogh Bélával, 2005), Lélek és gyógyítás (2005), Kizökkent az idő. Drámaügyi mosolygások és mérgelődések (2006), Napidő (2006), Vallásalapítók (2006), Láthatatlan ellenségek (Pándy Máriával, Ranschburg Jenővel, 2006), Hazugság nélkül (2006), Praxis - avagy angyalok a tű fokán (2007), Út az istenektől Istenhez (2007), A széthasadt kárpit (2007), Ingovány (2007), Pilátus testamentuma (2007), A nem értés zűrzavara (2008), Ne menj a romok közé! A megszakadt kapcsolatok tragikuma (2008), Hordaléktalajon (2009), Válság és megújulás kívül és belül (2009). Foglalkozott szépirodalommal is, írt néhány színdarabot: Isten komédiásai (1985), Útvesztő (1987), Kék balett (1988).