Itt a nagysikerű képregénykötet második része!

Homokot a szemnek - Neil Gaiman magyarul mesél

Ott látta meg a napvilágot, ahol  könnyű meséset álmodni a ködben: Neil Richard Gaiman 1960-ban született az angliai Portchesterben. Eleinte újságírásból él, kritikusként működik, rock-bandákat filéz. Aztán 1987-ben barátjával, a festő-grafikus Dave McKeannel közösen megalkotja a Violent Cases - t (Erőszakos Ügyek), mely vitathatatlanul az egyik első üveg hatvanfokos szilvapálinka az addig leginkább csak tejhez meg kakaóhoz szoktatott comics életében. Ebben a füzetben egyesül minden, amit Gaiman a felnőtt képregényről gondol: sehol egy szuperhíró, a színek szabadságoltak, McKean, a kezdettől örök alkotótárs egy hiperaktív, zsírkrétafetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot… pedig csak egy négyéves kisfiú és egy öregember kvaterkája ez, laza ötven oldalon.

Igazi elismertségét mégsem ennek (sőt, még csak nem is a hasonló megbecsülésnek örvendő Black Orchid-nak) köszönheti, mint inkább egy igen szerencsés felkérésnek a képregénymogul DC-Comics cég részéről. Ők a harmincas-negyvenes évek klasszikus szuperhőse, a megbízás idején igencsak megkopott fényű Homokember (Sandman) renoméjának helyreállításával bízták meg Gaimant. A leporolásból így lett upgrade: az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős álomhozó lépett.

Az új Sandman csipetnyi poppal fűszerezett mítoszkaleidoszkóp, jó spájznyi frissen tartott világi és urban legend ízléses egyberántása - ugyanúgy megfér itt a DC történelem Marsbéli Vadásza és Dr. Destiny, mint William Shakespeare, a Bolygó Hollandi, a Biblia, meg a macskák. Szuperhőssztori és mégsem az; képregény, illetve egy kicsit több annál. Számunkra már csak azért is, mert a történet "paprikás mitizálása" érdekében egy ponton írónk még a magyar nyelvet is beveti - igaz, a "galambot etetni tilos" táblaszöveg a nyomdai macerákból kifolyólag két kiadásban is hibásan szerepel.

Persze bajos lenne beállítani Neil Gaimant egy konkrét céhbe, a képregény-forgatókönyvek csak az életműnek egy lépcsőjét jelentik (mitagadás persze, igen széles fokról beszélünk itt, gondoljunk csak a Marvelnél megjelent Marvel 1602 című comics-folyamra, a legendás Varázskönyvekre - melynek kapcsán még maga Harry Potter is plágiumgyanúba keveredett, ám ezt Gaiman egy nagystílű legyintéssel intézte el - vagy a Miracleman-re).

A Sandman 1988-tól 1996-ig tartó történetének egységes keretbe rendezését követően születnek meg lökött hangulatú, színpompás képes-mesekönyvei: a Stardust, a Mr. Punch, a Wolves in the Walls, a The Day I Swapped my Dad for Two Goldfish, illetve a Hugo- és Nebula díjas Coraline, s ezeknek legtöbbjét (akárcsak az eredeti Sandman borítókat) ismét Dave McKean illusztrálja.

Gaiman tehát kipörög kicsit, majd papírra veti, hogy fest a világ szédülés előtt - később aztán az is előfordul, hogy inkább filmre írja, amit a forgás után, fektében lát. A filmkészítésbe elsőként a BBC kínálására kóstol, ennek a rövid kalandnak az eredménye az 1996-os Neverwhere című fantasy-sorozat (mellyel olyannyira elégedetlen, hogy - a kényszerűségből kimaradt részekkel felturbózva - könyv formában is piacra dobják). 2005-ben következik a McKeannel közösen rendezett (Magyarországra DVD-n becsorgó) Tükörálarc (MirrorMask), majd a Robert de Niro és Michelle Pfeiffer nevével fémjelzett, igen finomra sült Csillagpor (Stardust). A Coraline-ból a Karácsonyi Lidércnyomás rendezője, Henry Selick gyúrt sötét és különös hangulatú stop-motion bábmozit 2008-ban.

Mikor nem a rendezéssel kacérkodik (már 2009-re beígérték a Sandman sorozat mellékszereplőjéről főcímezett Death-mozit), itt-ott a forgatókönyvírásba is besegít: a Ponyvaregény kapcsán ismerős Roger Avery-vel közös keze munkáját dicséri például a Beowulf szkriptje, melyet végül Robert Zemeckis vitt filmre.

2006, Július 4, szerepjátékbolt a Ferenc körúton, előttünk egy srác úgy remeg, mint a szomorúfűz a viharban, pedig ott van az ajándéknak szánt kapros-túrós sütije, kapaszkodónak jó lenne az is. Jobbára Tükör és füst novellásköteteket hozott magával a nép, de van itt jócskán az Amerikai Istenekből, ki-kibukkan az embercunamiból a Neverwhere fedlapja is, sőt, sőt, a tucatnyi Sandman kötet mellett ott az egy Mr.Punch – együttvagyunk hát, naná, és amikor a lányával, Maddyvel, és egy rejtélyes módon ismerős, túl vékony idegennel karöltve Neil Richard Gaiman végre elsétál a sor mellett („oh, my gosh’!) mi is nekilódulunk, de csak úgy, mint a sítalpas tudósok a Delta elején.

Két óra múlva érünk elibe.

Gaiman (akit értesüléseink szerint Guillermo del Toro hívott meg a nálunk forgó Hellboy – The Golden Army forgatására) fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a szeles magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten kifejezéseket, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján.

Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére: „Gosh, no problem.” – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és hoppá.

Mi jövünk.

- Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.

- Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?

- Hát, talán ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.

- Na persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.

- Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.

- Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.

- Persze az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?

- Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?

- Hát, mondjuk kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.

- Oké.

	[1/2]
1. oldal 2. oldal

---