A csodagyerek műhelytitkai

Irodalmi vihar egy berlini tizenéves regénye nyomán

Egy hónapja tartja lázban a német irodalmi világot Helene Hegemann. Regénye januárban jelent meg, és alig néhány hét alatt bestsellerré vált.
_{2010.03.10 13:08, globusz.net}

A 18 éves lány Axolotl Roadkill című regényét kezdetben hozsannázva fogadta a kritika, ám ez hamarosan a plágiumról és az ihlet forrásairól szóló heves polémiába csapott át - tudósítja a Le Monde olvasóit Cécile Calla, a lap berlini tudósítója. A fiatal szerző a kelet-berlini Volksbühne színház volt dramaturgjának, Carl Hagemannak a lánya.

Történetének főhőse Mifti, egy 16 éves lány, aki a német főváros bohém negyedeiben a züllés útjára tér. Drogokban és szexben bővelkedő éjszakai kalandjairól, amelyek háttere a híres Berghain technoklub, nem egyszer olvashatatlan mondatáradatban számol be Helene Hagemann. Csak úgy dől tolla alól a sok durva szó és neologizmus, miközben bemutatja ezt a lázadó fiatal nőt, aki lenézi a felnőttek világát, és akárcsak az axolotl nevű kis kétéltű, amely lárvaállapotban éli le életét, ő sem hajlandó felnőtté válni.

"Tizenhat éves vagyok most, semmi másra nem vagyok képes hacsak nem arra, hogy olyan helyzetbe hozzam magam, amelynek semmi köze ahhoz a társadalomhoz, amelyben iskolába járok és közben Berlinben vagyok. Berlinben vagyok, ez én delíriumaimról van szó" - jelenti ki a könyv főszereplője. Akárcsak Mifti, Helene Hagemann is elvesztette édesanyját és megszakította iskolai tanulmányait. A regény januárban jelent meg, és alig néhány hét alatt bestsellerré vált.

A lipcsei könyvvásár egyik díjának esélyeseként még több szó esik róla azóta, hogy kiderült, hogy számos passzusa nem a fiatal csodagyerek tolla alól került ki, hanem egy addig ismeretlen, magát Airennek nevező blogíró volt a szerzőjük. 2009 augusztusában megjelent Strobo című regényében, amelyet egy kis kiadó dobott a piacra, a 28 éves fiatalember a Berghain klubban töltött vad éjszakáit írta le. Helene Hagemann gyorsan elismerte a kölcsönzés tényét, és azzal mentegetőzött, hogy "nem volt tisztában annak jogi horderejével".

Hamarosan más személyek, köztük egy rendező is azzal vádolták, hogy az ő műveikből szemezgetett. Az ifjú írónő egyáltalán nem jött zavarba, büszke a kollázsra: "A hazugságon keresztül közelítjük meg a valóságot" - magyarázza. A regény hősnője hasonlóan fogalmaz: "Mindent felhasználok, ami inspirál... a filmeket, a könyveket, a festményeket, a fotókat, beszélgetéseket, álmokat. (...) mit számít, honnan veszem a dolgokat, az a fontos, hogy hová viszem őket".

Ullstein, a könyv kiadója viszont zavartabbnak tűnik. Közzétett egy hosszú listát azokról a forrásokról, amelyekből az írónő merített. Megállapodást kötött Airen kiadójával is, de ez sem szüntette meg a médiavihart, sőt csak szította azt. A Süddeutsche Zeitung, amely januárban még „fenomenálisnak"nevezte a szöveget, ma úgy véli, hogy a szerző „nem uralja annyira a nyelvet, hogy képes lenne megírni egy regényt. Mások szerint csupán a kiadó és Helene apjának ismeretségi hálózatának trükkjéről van szó.

Olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy az ügy a kiadók világának dekadenciáját tükrözi, ma már azok is az ipari marketing módszereit alkalmazzák. A sajtó másik része védelmébe vette Helene Hagemannt, és azzal érvelt, hogy az irodalomban nem egyszer alkalmaztak hasonló módszereket. A Die Zeit szerint például Elfriede Jelinek, Thomas Mann és Bertolt Brecht is alkottak olyan műveket, amelyek „a szerzői jogsértés határán" álltak.

„Az irodalmi élet felette unalmas lenne, ha soha nem merülne fel a plágium vádja" - jegyezte meg szarkasztikusan a Der Spiegel, aki a csavargás csodagyerekeként mutatta be a tizenéves szerzőt, akinek tehetségét mások is elismerik. Helene Hegemann már 15 éves korában Ariel címen színdarabot írt és azt nem csupán előadták, de rádióváltozat is készült belőle. 2009-ben pedig Torpedó című filmjével elnyerte a legjobb kisfilmért járó Max Ophuls díjat.

Hozzáadom a könyvjelzőhöz

Szólj hozzá!