Abszurd színház és Art Punk

Peré Ubu: Zenés játék az A38-on!

Alexander Hacke és Danielle de Picciotto Ship of Fools című előadása után három héttel újabb "kísérleti" zenés színházi produkciónak ad helyet az A38 Hajó.

_{2009.10.01 16:23}_ma.hu

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

_hirdetés

Ezúttal a hetvenes évek amerikai újhullámának (a Devo és a Talking Heads mellett) vitathatatlanul legfontosabb zenekara, a Pere Ubu, és annak egzaltált frontembere, David Thomas mutatja be új művét, az Alfred Jarry Übü királyából készített "musicalt".

A Long Live Père Ubu!, azaz "Éljen soká Übü papa!" című előadás egyfajta koncertkeretbe ágyazott neodadaista multimédia-show, amelynek animációs betétjeit nem kisebb művészek, mint a Magyarországon is jól ismert Quay fivérek készítették. Tulajdonképpen meglepő, hogy az immár lassan harmincöt éve létező Pere Ubu (amely nevét a századforduló extravagáns drámaírója, Alfred Jarry leghíresebb főhőséről nyerte) csak most vágott bele egy "Übü papa-projektbe". Ahogy David Thomas, a Pere Ubu szellemi atyja, frontembere, egyetlen állandó tagja elmondta, már sokszor kérték fel a Jarry-mű átdolgozására, de mivel nem volt motiválva, mindig nemet mondott. Aztán 2006-ban a londoni Southbank Centre zenei vezetője, Glenn Max a következő szavakkal fordult Thomashoz: "Hozd el nekem Übü papa fejét!"

Úgy tűnik, ezek voltak a bűvös szavak, Thomas azonnal belevetette magát a munkába, hogy színpadra állítsa az Übü királyt, és zenét szerezzen hozzá. Az 1975-ben alakult Pere Ubu túlzás nélkül az amerikai - jobb híján - "art-punknak" nevezett irányzat legfontosabb képviselője volt. Teljesen egyedi, kiszámíthatatlan utakon járt: míg a Devo könnyed, műanyag trash-szintipop-köntösbe csomagolta kritikáját, a Talking Heads az afrikai ritmusokat felfedezve gyártotta az intelligens tánczenét, a Pere Ubu széthullott zajgitárjaival, csittegő-csattogó dobhangjaival, antipop-slágerparódiáival, Stooges-osan dübörgő basszusmeneteivel, Allen Ravenstine korszakos szintetizátor-hangszíneivel és mindenekelőtt Thomas hihetetlen színpadi produkciójával maga volt a rock dekonstrukciója. "Avant-garage", ahogy David Thomas egy zseniális, újságíróknak ödavetett szójátékával leírja a Pere Ubu stílusát.

Manapság, a Sonic Youth és a grunge-forradalom után húsz évvel már nem tűnik különösebben felforgatónak a Pere Ubu, de a hetvenes évek második felében óriási hatást gyakorolt, mindenekelőtt első három lemezével, többek között a Sonic Youthra is. Nem volt zenekar a korszakban, ami hitelesebben idézte volna meg a századeleji avantgárd, a dada és az expresszionizmus szellemét, mint a Pere Ubu. David Thomas sajátos, nem mindennapi megjelenésével maga volt az anti-frontember: egy hatalmas termetű, köpcös alak, aki láthatóan hatalmas testtömege ellenére a klasszikus balett és a streetfight repertoárjából ellesett, Nizsinszkijt megszégyenítő mozdulatokkal, idegbeteg hattyúként ugrál a színpadon.

Mindehhez kompromisszumokat nem ismerő zenei kísérletezés, fúrógépszerű gitárgerjedések, vad rock and rollok, vagy éppen lassú, lehangoló, minimalista darabok, amik egy szempillantás alatt váltanak át szélsőségesen széttorzított Chuck Berrys gitárfutamokba. A kritikusok általában a Pere Ubu expresszivitását emelik ki: ezen a magas hőfokon nem is lehet sokáig égni, és Thomas zseniális, ám kiszámíthatatlan egyéniségét sem lehetett sokáig elviselni: a Pere Ubu a popzene történetének egyik leggyorsabban változó tagságú zenekara volt.

Az első időszakban, 1975 és 1982 között többször is feloszlott, majd újjáalakult az együttes, és az 1987-es újraegyesülés után is állandóak voltak a tagcserék. Az egyetlen biztos pont David Thomas és az ő határtalan zsenialitása volt. Az Übü király színpadra állításának már sokadik új zenekarával futott neki 2007-ben. Az alkotófolyamat mélyen jellemző volt Thomas extravagáns egyéniségére. "Egy évig senkivel sem állt szóba, a telefont sem vette fel" - meséli a Pere Ubu gitárosa, Kith Moliné.

"Csak ült brightoni lakásában, húsz összekötött ősrégi Macintosh között. Aztán mp3-akkal bombázott minket, amin csak zörejek, zúgás és léptek zaja hallatszott. Később, a próbák alatt csak ült ott lehunyt szemmel, összefont karral, és nem szólt egy szót sem. Időnként félbeszakította a próbát, felhívta angliai lakását; senki sem volt otthon, de valahogy bekapcsolt a telefon, és hallgathattuk a zörejeket meg a zúgást, az utcán elmenő autókat, a ház előtt sétálók lépteit, esetleg egy-egy daltöredéket." "Hallgassátok Übü papát és ezt játsszátok!" - ennyi volt az utasítása.

Aztán nagy nehezen elkészült a darab, a "Bring Me the Head of Ubu Roi", azaz a "Hozd el nekem Übü király fejét!" A darab különlegessége, hogy a címszerepet maga Thomas alakítja, míg feleségét, Übü mamát Sarah Jane Morris, a Communards egykori énekesnője alakítja. Sarah Jane Morristól nem áll távol az avantgárd musical világa, hiszen ma aktív tagja volt a Kurt Weill-muzsikák előadására alakult Happy End nevű zenekarnak.

A Bring Me the Head of Ubu Roi zenei anyaga idén szeptemberben jelenik meg CD-n. Ezzel az anyaggal, és a londoni színházi előadás némiképp egyszerűsített verziójával turnézik most a Pere Ubu: a két főszereplő, Thomas és Morris mellett a teljes zenekar színpadon lesz, a látványt a Quay fivéreknek az előadásra készített animációi adják.

A közel kétórás, szünettel megszakított, kétrészes előadás a Pere Ubu pályafutásának és David Thomas művészi karrierjének valóságos csúcspontja: különös, groteszk, dadaista multimédia-show, melyben az abszurd színház keveredik az art-punkkal, a technicista tökély a káosszal - mindezt pedig Thomas Falstaff-szerű, monumentális Übü papája uralja.